Varga Ádám Gábor

Magamról

Varga Ádám Gábornak hívnak. 1988. július 31-én öltöttem magamra földi ruhámat. Édesanyám szeretetében nevelkedtem, édesapám 1990-ben elhagyta ezt a világot. Manapság felbukkannak bennem bizonyos érzelmek, melyeket gyermekkorom tisztaságában éltem át. Jó gyermekkorom volt, jó érzéssel emlékszem vissza rá. Hét éves voltam amikor iker húgaim születtek, egy másik apától, aki nem élt azután velünk, így kedves anyám egyedül nevelt fel bennünket. Ez feladatokat rótt rám gyerekként, ki kellett vennem a részem kis testvéreim felcseperedtében.

Diák éveimben sokszor nem találtam a helyem, valahogy mindig kilógtam a sorból. Próbáltam tartozni valahová, de valahogy nem illettem be sehová. Ez a középiskolás években is folytatódott, ami aztán egyfajta lázadó-deviáns létezésben és magatartásban nyilvánult meg. Ahogy növekedtem testileg, érzelmileg, mentálisan, egyre rajzolódott ki a kép, hogy keresek valamit. Ouspensky szavaival élve én a “Csodálatost” kerestem, persze akkor még ezt nem tudtam megfogalmazni. Anyukám ezoterikus könyvek árusításából teremtette meg a napi betevőt, tanfolyamokra járt és vitt magával minket. Így lehetőségem volt egy szélesebb világnézetet magamévá tenni, ami később jó alapul szolgált az útkeresésemnek.

20 éves voltam amikor találkoztam a feleségemmel. 23 évesen született első gyermekem, Jázmin majd 2-2 évre rá újabb gyermekek érkeztek meg hozzánk. Csongor és Décse. Így élünk öten, Gödöllőn, egy társasházi lakás menedékében.

Kilépve az iskolapad mögül továbbra sem találtam meg sehol a helyem. Elindultam az egyetemi tanulmányok útján, de hamar letértem róla. Akkoriban ért egy komoly autóbaleset, saját felelősségvállalásom vagy annak hiányának a következtében, ami egy pofon volt az élettől. El kellett telnie jó pár évnek, mire megértettem ennek az üzenetét. 20 esztendős voltam talán, sem fiatal felnőttnek, de már gyereknek se vallanám magam , ahogy visszatekintek ebből a székből, ahol ezeket a sorokat írom most. Ez megszakította az iskolai éveket, külföldre mentem szerencsét próbálni, de valahogy mindig tudtam, hogy nem a konvencionális rendszer által kínált lehetőségekben fogom megtalálni a helyem.

Így hamar visszajöttem kis hazámba. Ekkoriban ismertem meg szerető és támogató társamat, feleségemet. Elindult az úgynevezett felnőtt élet, apává kellett avanzsálnom. Őszintén meg kell valljam, korántsem álltam készen a feladatra, amelyre nem is lehet igazán készen állni. Csinálva tanulja meg az ember, ez a tapasztalatom. Tovább fokozódott a szorítás, nőtt a felelősség, még mindig nem tudtam merre menjek, melyik az az ösvény, amelyen járnom kell. Ezt a feszültséget diákkoromból megmaradott deviáns magatartásom végtermékeként az ivással és a különböző kábítószerekkel próbáltam enyhíteni, kezelhető mértékűvé csökkenteni. Persze ez pusztán akut megoldás lehetett, mint azt tudjuk, mert a megoldás ettől nem került elő.

sejtelmesEgyre nagyobb belső hívást éreztem a változtatásra, de nem tudtam merre menjek. Mindig tudtam hogy nem a tudatmódosítás fogja megadni a kérdéseimre a választ, de az igazság nevében el kell mondanom, hogy sok transzcendentális és önismereti tapasztalattal gazdagodtam általa, amely mára a hasznomra vált. Gyermekéveimben magamra vett Szellemi alapomnak hála, tudtam befelé fordulni, és kérni. Kértem, nem is tudtam akkor még, hogy kitől, de kértem, mutasson utat nekem. Vezessen rá arra az útra, amelyen járnom kell.  Véget akartam vetni a delíriumnak amely azokban az években áthatotta az életemet. Éreztem a hívást, éreztem többre vagyok hivatott ennél az életmódnál. Nem azért érkeztem a földi világba, hogy a mindennapi ember szenvedését és mókuskerék útját járva öregedjek meg.

Olvastam könyveket spirituális szerzőktől, hallgattam hanganyagokat, előadásokat, amelyek sokat adtak akkoriban a “Csodálatos”-hoz való közeledésemben.

Meg szerettem volna érteni magam. Megérteni hogy miért így működöm. Nem csak a transzcendentális régiókat kutattam, hanem a belső világomat is meg akartam érteni. Ösztönösen éreztem az önmegismerés fontosságát, tudtam hogy ez kulcs az előrejutáshoz.. A 2015. év tavaszán elvégeztem egy intenzív önismereti tréninget. Igazán hasznos impulzus volt. Hatalmas ereje van a csoportban végzett munkának, a csoportdinamikának. Ezután éreztem a hívást a spanyolországi keresztény zarándokútra, az “El Caminóra” (Az Út). Közel ezer km megtétele lábon, és számos kaland, megpróbáltatás után tértem haza, egy felcsillanó belső békével, és egyfajta azóta is mélyülő bizonyosságot és kapcsolatot találtam Belső Lényemmel, a Transzcendenssel, a “Csodálatossal”.  Eljött a pillanat és meghoztam a döntést, hogy végleg felhagyok az alkohol és a kábítószer használatával. A családomért, az utam megtalálásáért, az önmegismerésemért, Isten szeretetéért. Ez a 2016. év január havában történt. Azóta tisztán élek, és ez radikális változást hozott el az életemben. Ahogyan kint, úgy bent is.

Tovább kellett mélyítenem az önismeretem és a tudásomat. Hamar megtaláltam az iskolát, ahol azóta is tanulok, mind személyiség szintű, mind Szellemi ismereteket és gyakorlatokat. Ez a hely a budapesti Omniverzum Szabadegyetem. Spirituális Lélekgyógyász képzésére iratkoztam be, ami mellett párhuzamosan aztán hamarosan megismerkedtem azzal a Szellemi Ösvénnyel, amin járok azóta is.

Megtaláltam a válaszokat a kérdéseimre.
Már nem keresek.
Megtaláltam az utamat, a Hazavezető Utat.
Megtaláltam, megtaláltam a “Csodálatoshoz” vezető ösvényt.
Kemény munkával járom nap mint nap ezt az utat, kitartással, odaadással és elszántsággal, hittel, bizalommal, bátorsággal és néha félelemmel, és önként vállalt szenvedéssel – mert bizony a Szellemi Út ezzel jár.

Ezen Keskeny Ösvényen teszek lépéseket és mutatom meg azoknak, akik szintén keresnek, talán még nem is tudják hogy mit, de érzik a hívást.

Isten hozott!

Varga Ádám Gábor
2017. február 28.

ui.: az oldalt 2016 nyarán indítottam, én úgy érzékelem, az írások milyenségén is érezhető egyfajta finomodás.

Advertisements
%d blogger ezt kedveli: